2013. április 27., szombat

Magyarul beszélő indiántörzsek - Móricz János kutatásai - Tayos barlang


Magyarul beszélő indiántörzsek 



 


Kuszkó-óm



Amikor az özönvíz elöntötte Ataiszt, mindenki a hegyek­re menekült, mivel azok a csúcsra vezető barlang-rendszerrel volt ellátva.

A Hun-tóban és az Indus tóban készült fedett bárkákba menekültek és ott várták a jobb sorsukat.

Óriási volt az égszakadás, földindulás.
Félelmükben becsukták a bárka ajtaját és Kuszkó irányítása mellett 300 na­pig eveztek, amíg a Nagyvízből lassan kiemelkedő Új-föld vidékére nem értek, s a mai Peruban értek partot.

Kuszkó a magas hegyek között kötött ki, s hosszú vándorlás után egy arra alkalmas helyen, egy fo­lyó forrásvidékénél megalapította Kuszkó városát.




Ráten-Tóremnek, a Napistennek fényes kegyhelyet építettek, színarany borítású falakból.

5 pavilont emeltek a Holdanya, Csillagtejút, Villám-Tórem és a szövetségi Nagyszala-Tanács tiszteletére.

A legszebb azonban a Szivárvány-híd tiszteletére épült, mert hitük szerint csakis a Szivárvány-hídon mehetnek fel a lelkek az Égiekhez.

A Bálványhegyi mintára megalkották az idők múlását jelző berendezéseket, azaz órákat is.

A rimaleányok ezekkel pontosan tudták számolni az időt.




Kuszkó népe a magas hegyvidékről lefolyó patakok mentén terjeszkedett a keleti síkságok felé.

A legelső dolguk az volt, hogy az egész hegyvidékre kiterjedő barlangrendszereket építettek ki, mint ahogyan Ataiszban is.

Ezek az objektumok vallási és védelmi célokat is szolgáltak.
Bármelyik lépcsőszerű kegyhelyet közelítette meg ellenséges szándékú csoport, úgy az értékeket mentve értesítették a törzsszövetségi harcosokat, akik mindig a barlangrendszer veszélyben lévő pontjára vezényelték a legnagyobb védő erőt. 
Így a Nagyvíz emlékére kiépített rendszer biztosította a sokezer éves értékek megmentését.

Legnagyobb létszámban Kecső törzse menekült meg, amelyet a hun-keveredésű Herunok legtöbbször kecsuánnak gúnyoltak.
Ez a név rajtuk maradt, ők alkották a menekültek magvát.
Kecső törzse a Kuszkó alapítású szent várost és a hosszú hegyvidéket soha nem hagyta el.

A herunok akkor főként halászattal foglalkoztak, míg asszonyaik lépcsős földműveléssel.
Napisten helyett a koronás kígyó volt a védőjük.

A Jaguár törzs már Kuszkó körül alakult meg.
Nem ölték meg szent állatukat a jaguárt, hanem azok jóindulatára bízták magukat.

Az Asték törzs, As fejedelem-asszonynak volt a tisztelője, de a Nagyszalában hajlamosnak mutatkoztak más Égiek tiszteletére is.

Az Irokéz törzs, Joskehé műveltség istenét tisztelte.




A Nahua törzs piaikjai, Tonan földanyát tisztelték.

A Leguán törzs tagjai helyeselték, hogy minden törzstagbeli saját maga vívja meg végső harcát Halál piaikkal, Manitu segítségével.

A Hirig-manaj törzs tagjai a gerincüket törték a Halál viaskodás előtt a nagy vadászmezőkre távozni akaróknak.

Az Elete törzsbeliek, a komik közül valók voltak, s a dámszarvast tisztelték.

Az Algokun törzs szent állata a kígyó volt.

A Manitu törzs, a patiszu belső törzse volt, amelyik Kecső-Kapac-féle nagycsaládjába később Béla fősámán benősült.
Leghűségesebb sámánifjai lettek a testőrei a Napisten templomának. Nagyszellem-egyistenhívők voltak, és Manitunak tetsző életet éltek.

A Karib törzsnek az volt a felfogása, hogy az emberek a Mama-Alpa által eldobált kövekből, míg az asszonyok a pálmafa magjaiból lesznek.

A Vótiták a vótok beházasodásából keletkeztek a vili törzsből.
Ezek piaikjaiknak az volt a tanítása, hogy az emberek barlangból jöttek elő és minden bajban legjobb, ha oda menekülnek.

A Mundán törzsbéliek is ugyanezt mondották, hogy a barlangok felső nyílásain és fagyökereken becsurgó víz keltette őket életre.

A Makah és a feketelábú törzsek az ősvízből, a hegycsúcsokról és fennsíkokról származtatják magukat.

Az Uzitó törzsbéliekhez, az úz és kabar sámánok csatlakoztak és a tűz megszerzésének éltető erőt tulajdonítottak.

Maja ivadékai közül sokan a Maja törzshöz pártoltak.




Napisten hívők lettek és Kukulkán öröktűz tudását átvették.

Ezen törzsek mindegyike a hegyek gerincén jött létre, majd kétfelé válva elindultak kelet felé.
Később négy törzs lettek, s végül már mind a 18 törzs 8 felé osztódott. Kuszkónak az indijó-óm településéből 146 házasodási törzs keletkezett Manitu, az örökkévaló Nagyszellem tiszteletében.
Manitu-óm, az Indijó­óm belső magja pedig a patiszu uralkodásának központja lett.

A Nagyvíz örökké élt az As és Maja népek tudatában, az Ataiszból megmenekült emberek képzeletében.

Az Ataisz és Amu elsüllyedt gyarmatról megmenekülteket As gyűjtőnéven, míg a Marja és Amu szigetvilágból megmenekülteket Maja közös néven hívták.
Ilyenek voltak a Parszi- és Pamír-szkíták, akik a Gandás féle kunokkal és a hokjen-fokjen törzsekkel házasodtak össze.

Ehhez a törzshöz tartozott Maja is, aki 20 gyermeket nevelt fel.
Utódaiból sok kiváló hajós származott, akik meglátogatták azokat, akik az ataiszi ősföld Indus folyója környékéről Kuszkó vezetésével és az indijó hajósokkal szárazföldet értek a nagy kataklizma után.


Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön.  http://www.arvisura.van.hu/keret.cgi?/06055-kuszkoom.htm


(Forrás: arvisura.van.hu)









Ősi érintetlen királysírt találtak Peruban!




Az inkák előtti kékszemű kultúra!

Peruban jóval az Inka birodalom előtt virágzott a Wari birodalom (HUARI-nak is mondják a spanyolok).


Huariák
Hu(n)áriák
Hu(ng)áriák


ARIA
ARA
ARI = aranyos
ARANY
ARÁNY
ERÉNY
ÁRIANAK lenni az ősi ERÉNYEK ismeretét jelenti.
ÁR IA
RÁ IA
RÁ EA
REÁ
RA, RE, RÁ, RÉ = (NAP)FÉNY

ÁLDÁS R EÁ! Annyi, mint fény áradjon reája...

A feltáráson "áthatóan " kék szemű, fából készült, maszkos mumiákra leltek, Lima közelében, 70 sírhelyen.




Egy sírban, többnyire női csontvázakat találtak, gazdag lelet anyaggal.
Ebből lehet arra következtetni, hogy kiráysírról lehet szó.

Kék szeműek és szőke hajúak.




Abban az időben, amikor Párizsban kb. 25 ezer fős népesség élt, akkor a huariak kb. 40 ezer fős civilizáció lehetett.






(Forrás: http://atlanteangardens.blogspot.hu/)








Móricz János kutatásai - A Tayos barlang - Táltosok barlangja

(részlet)


A Harvard Egyetemnek a Peapody Museum jelentette, hogy a Puebla-ba (Mexikó) kiküldött kutatócsoportjuk, az ott lefolytatott ásatások leletanyagából megállapította, hogy az amerikai ember nem 12-15 000 éve jelent meg Amerikában, hanem több mint negyvenezer éve. 

Az ásatásoknál emberi csontvázakat, csiszolt kőszerszámokat találtak olyan őslényekkel együtt, amelyek már több mint 40 000 éve kihaltak. 

Az USA hírügynökségei a hírt világgá röpítették.





Móricz János, magyar testvérünk, akkoriban Ecuadorban, Peruban és az Amazonas vidékén, olyan indián törzseket talált, amelyek tagjaival magyarul(!) tudott beszélgetni. 

Legendáikban sok ezer éves múltjuknak és a tőlük kirajzott más népekkel való rokoni kapcsolataiknak tudata él.

Móricz felfedezéseit senki nem tudta cáfolni, ellenben a spanyolok részérő, politikai és gazdasági okokból súlyos támadásoknak volt kitéve. 

Felfedezései igen nagy horderejűek. 





Annyi bizonyos, hogy a sok évezredes sötétségbe burkolt őstörténetből, a magyarság ősi múltja fényesen fog felragyogni, a világ összes népe előtt. 

Az 1900-as évek elején a tankönyvekből, napi sajtóból, szakkönyvekből köztudomású volt, hogy az Amazonas őserdeiben olyan fehér indián törzsek élnek, amelyeket még alig tudtak megközelíteni, így ez a vidék sok meglepetéssel kecsegtette a kutatókat. 

Íme itt a meglepetések egy szelete.

Az 1920-as években több híradás is érkezett, hogy a Dél- és Közép-Amerikában dolgozó magyar mérnökök és munkások, a helyi indián munkásokkal magyarul beszélgetnek. 

A II. világháború után az itt letelepedett magyar emigránsok egy része ezt komolyan véve, alaposabban utánajárt a dolognak. 

Ezek egyike volt Móricz János, aki a 60-as években Ecuadorban kezdett kutatni. 





Itt három indián törzs, a Cahari, a Mochica és a Puruha tagjaival magyarul beszélt. 

Ezen felbuzdulva régészeti és levéltári kutatásokat végzett, s többek között 10 ezernél is több magyar azonos térképészeti és családnevet gyűjtött össze. 

Kutatásai eredményeként az egyik argentin egyetem történelmi tanácsosnak nevezte ki. Elsősorban Ecuadorban kutatott, aminek a fővárosa Quito. 

A város a nevét a régi Quito birodalomról kapta. 
Ez eredetileg Kitus-nak hangzott. 
(Kit=Két, Us=Ős, tehát a Két Ős Birodalma). 

Itt a Kitus birodalomban, a Csendes-óceán partján, az ötezer méternél is magasabb Kordillerák (Andok) hegyei között, az Amazonas medencéjéhez tartozó, őserdőkkel borított lapályok titokzatos és mesebeli tájain laknak azok az indián törzsek, amelyek közül néhányan ma is beszélik ősmagyar nyelvünket. 



Quito = KIT-US = Két Ős - Ecuadorban


Móricz kutatása alapján quitói Institutio de Antropologia y Geografia megállapította, hogy a spanyol önkény által kiirtott ősnyelv a magyar volt. 

Ennek nyomai világosan mutatkoznak a családi és földrajzi nevekben, jóllehet a spanyolok erőszakos nyelvcserét hajtottak végre.

A még magyarul beszélő törzsek – köztük a Cayapak, a Salasaca 
(Zala-szaka, több ősi forrás a szkítákat, szaka-ként nevezi meg. A szerk.) – pl. ezeket a szavakat használják: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=ős, cu=kő, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke és még sorolhatnánk. 

Mutatóba néhány, magyarral megegyező név: Tanay, Damma, Taday, Mór, Momay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb. Zuay tartomány egyik ősrégi helysége: Pest. A régi Kitus birodalom területén halomsírok (kurgánok) találhatók, bennük trepanált (lékelt) koponyák. 

A régészeti leletek között fokosokat találunk, és a magyar koronázási jogar és országalma hasonmását

Móricz szerint is: ez a kettős keresztet hordozó aranyalma, tulajdonképpen a földgolyót jelképezi.




Dél-Amerikában, de főleg Ecuadorban nagy lelkesedéssel fogadták e felfedezéseket. 

Valósággal ünnepelték, mivel a lakosságban, a spanyol hódítók erőszakos uralma sem tudta teljesen kiirtani a régi múlt emlékeit. 

A hivatalos körök leellenőrizték Móricz nyelvészeti és régészeti adatait, s azokat megbízhatónak találták. 

Elhatározták, hogy ebből egy hatalmas nemzetközi „ügyet” csinálnak, sürgetve az amerikai földrész történelmének reverzióját. 

A tervek szerint az ENSZ-hez akartak fordulni.

A további kutatások során...

Móricz, az ecuadori ősrengetegben, 
az ottani indiánok segítségével felfedezett egy hatalmas barlangrendszert. 

A barlangok egyikében valóságos múzeumra bukkant. 



Turul - székely-magyar róvás jelek - A Tayos barlangban talált kincsekből


Aranylemezekre vésett, rovásos könyvtárat, szobrokat, kulturális emlékeket talált itt. 



A Tayos barlangban talált kincsekből


Ezt a barlangot, Táltosok Barlangjának - Tayos barlangnak nevezte el.



A Tayos barlang bejárata

Szerinte az őslakók idehordták össze, mintegy óvóhelyre, a spanyol hódítók által veszélyeztetett kincseket. 



A Tayos barlangban talált kincsekből


Móricz állítja, hogy az Andok hegység keresztül-kasul át
 van szőve barlangokkal és járatokkal. 



A Tayos barlangban talált kincsekből


Ezeken közlekedhettek az őslakosok. 



A Tayos barlangban talált kincsekből


Az argentin elnök és az ecuadori vezérkar meg akarta őt bízni egy kutató expedíció vezetésével, anyagi, technikai eszközöket ajánlva neki. 



A Tayos barlangban talált kincsekből


Ez azonban csak terv maradt.




Időközben a nagy befolyású mormon egyház vezetői is bekapcsolódtak az ügybe. 



A Tayos barlangban talált kincsekből


Ez az egyház roppant vagyonnal rendelkezik, aktív terjeszkedési programmal lép fel az amerikai államokban.



A Tayos barlangban talált kincsekből


Az egyház vezetői elmondták, hogy minden olyan kutatást támogatnak, amely az emberiség és a vallás eredetének tisztázását segíti elő. 



Aranylemez, a Tayos barlangban talált kincsekből


“Önzetlen” támogatást helyeztek kilátásba, csak azt kérték, hogy az aranylemezek tartalmát ők fejthessék meg.



A Tayos barlangban talált kincsekből


Ezután 1967. szeptember 7-én, Móricz János egy nagy sajtókonferencián, a lapok, rádió és televízió riportereinek ismertette eredményeit.




A több órán át tartó konferencia rendkívül lelkes hangulatú volt. 

Úgy látszott, hogy egy világraszóló szenzáció indul útjára, de ehelyett néma csend és mellőzés követte a konferenciát. 

Egyetlen hír sem jelent meg róla. 

Ellenben a mormon egyház főemberei továbbra sem hagyták békén Móriczot, folyamatosan unszolva, hogy árulja el nekik a barlang helyét. 





Az agresszív viselkedésből kiderült, hogy nem egy hívő egyházról van szó, hanem egy világhatalomra törő szervezet áll mögöttük. 

Kincskeresés és egyéb célok ösztönzik őket. 

Móricz ekkor elhatározta, hogy a barlang titkát nem adja ki. 





Meggyőződött arról, hogy a barlangok feltárásának még nem jött el ideje, ezért előbb az amerikai földrészre került magyar nyelvű törzsek odaérkezésének rejtélyét akarta feltárni, illetve a tényt gyakorlati módszerrel bizonyítani.




1970. május 28-án az ecuadori óceánpartról vízre szállt, a Móricz elképzelései szerint készült, balsafa tutaj, rajta négy fiatalember. 

Móricz a partról rádió adó-vevő irányította őket. 

A tutaj 159 nap múlva október 4-én megérkezett Ausztráliába, Sydneytől nem messze. 

Itt bevontatták a nagy szenzációt keltő világjáró balsafa tutajt 
(lásd: Magyar Ifjúság 1970. 50. szám).

Móricz feltételezése az, hogy a magyar nyelvű törzsek nyugatról érkeztek, vízi úton Dél-Amerikába. 

Ezt bizonyítják különben a csendes-óceáni és kelet-ázsiai földrajzi nevek is. 
Vámos Tóth Bátor, Hawaii-n élő emigrált földrajzszakos tanár a Hawaii-szigeteken 50 magyaros földrajzi nevet írt össze. 

A szigetvilágban pedig olyan neveket talált, mint pl. a Balaton menti Aliga, Kiliti, Lelle stb. 

Térképekkel igazolta, hogy Indonéziában minden negyedik, az Indus völgyében pedig minden harmadik földrajzi név magyar.





Az amerikai őslakosság hovatartozósága ill. bevándorlása kérdésében fontos adatokat szolgáltatnak az ún. Kland-tekercsek. 1967-ben Mexico City térségében húsz méter vastag lávatakaró alatt, kőládában lévő sértetlen írott tekercseket talált egy USA támogatást élvező régészcsoport. 

A C14-es vizsgálat 21 000 évben állapította meg a tekercsek korát. 

Azóta megfejtették ezeket, s kiderült, hogy azok a sok ezer évvel ezelőtt elsüllyedt MU történetét, műveltségét, viszonyait írják le. 





Az egyik munkatárs, Tony Earl, megírta az ásatások lefolyását és eredményeit a „Mu Revealed” c. könyvében. 

A nagy érdeklődést kiváltó mű, ma már valószínűleg nem kapható.


1. Az első hírek

1965. szeptember 12-én Ecuador legnagyobb lapja, a quitói „El Comercio” első oldalán hozott rendkívüli beszámolót Móricz Jánosnak Ecuador területén végzett kutatásairól. 

Ebből a terjedelmes cikkből értesülünk első ízben arról, hogy a spanyol hódoltságot megelőző időben az ott élő törzsek közül a Puruha-Canari és a perui Puruha-Mochica törzsek nyelve ó-magyar nyelv volt. 

Móricznak J. Jijon y Caamano „El Equador Interadino y Occidental” című műve alapján végzett nyelvészeti összehasonlító munkája adta ezt az első rendkívüli eredményt.
1965. október 25-én a „Frankfurter Allgemeine Zeitung” közli Buenos-Airesi munkatársának beszélgetését Móriczcal, amelyben megjegyzi, hogy ez a felfedezés forradalmasítani fogja az összes eddigi őstörténeti tételeket.

1965. december 17-én Móricz Limában (Peru) kijelentette a nemzetközi sajtó képviselői előtt, hogy egy magyar paraszt jobb nyelvészeti munkát végezhetett volna, mint az a sok nemzetközi tekintély, aki  az amerikai ősnyelveket felkutatta és osztályozta, mert a Cayapas törzs nyelve, amelyet a Chibcha nyelvek közé soroltak, éppen olyan magyar nyelv, mint a Poruha, Canari és a perui Purucha-Mochica nyelv, amely a Mochica nyelvcsoportba lett besorolva. 

Ezt a hírt az United Press hírszolgálati iroda röpítette fel és számtalan lap közölte.
1966. július 23-án a guyaquili „El Telegrafe” vezércikket írt, melyben leszögezi, hogy Móricz kutatásai kimutatták, hogy az ecuadori nép Európába szakadt testvérei a magyarok. 



Shuarok - Ecuador


Ezért – bár az ecuadori futballcsapat nem jutott Londonig a világbajnokságon – mégis képviselve van magyar testvéreinek kitűnő csapata által. 

Az Európába szakadt magyar testvéreink azok, akik mint annyiszor, most is meg fogják mutatni, hogy milyen hősi küzdelemre képesek a mi hajdani őspuhuráink, éppen ezért „elutasítjuk a kéretlen brazil képviseletet, mert minket a legtisztább és legősibb testvéreink képviselnek a londoni világbajnokságon: a magyarok” – írja a lap.

1966. augusztus 7-én az „El Telegrafe” teljes oldalt szentel Móricz felfedezéseinek. 

Ebből a rendkívüli interjúból arról értesülhettünk, hogy a Kara törzs, amely a róla elnevezett Kara-öbölbe (Bahia de Caracuez) a VIII. század vége felé érkezett, azonos a magyar, Királyi Szkíta Kara törzzsel, amely Indián keresztül vándorolva, majd hajózva visszatért az őshazába, a jelenlegi Ecuadorba. 

Kiderült a cikk folyamán az is, hogy az ecuadori őskutatás, mely a Kara törzs érkezésével, Juan de Valesco óta nagyon sokat foglalkozott, igazoltnak látja ennek a kitűnő jezsuita történésznek, a Quitói Királyságról írott könyvét, amelyben többek között azt írja, hogy az „ó” hangot a hajdani királyság területén csak a Kara törzs megérkezése hozta magával, mert előtte e hang helyett az „u” hangot használták. 

Ezért Juan de Valesco azt ajánlja, hogy be kell utazni az egész világot és megkeresni azt a népet, amelynél az „ó” helyett még mindig az „u”-t használják, mert azok a Quitói Királyság lakóinak testvérei. (Juan de Valesco /1727-1792/: Historia del reino de Quito-Equador. 1946)
A spanyolok megérkezésekor a Kara-öböl közelében lévő Mánta városkának a neve Jokay volt és csak a spanyolok változtatták Mántára. 

Ugyancsak itt tisztázza Móricz, hogy az első quitói zsinat, Fray Louis Lopez de Solis püspök elnöklete alatt 1593-ban, olyan határozatokat hozott, hogy a katekizmust és a gyónási imákat le kell fordítani a püspökség területén élő népek nyelvére, mert ezek nem használják sem az Aymara nyelvet, sem az inkák általános nyelvét, a Kechuát. 

A megfelelő fordításokat a spanyol papok elvégezték, de azokon a nyelveken, azaz tájszólásokon sohasem tanították a keresztény tanokat, mert azok a nyelvek, azaz tájszólások mind magyarok voltak. 

Miután erről a Spanyol Korona értesült, megindult a legkegyetlenebb nyelvcsere végrehajtása.

Don Pedro de la Gasca spanyol hódítót a spanyol udvar megbízta, hogy részletesen számoljon be, a Habsburg uralkodónak, arról a népről és nyelvről, amelyet a spanyolok itt találtak. 

Ezt ő meg is tette, így tehát mind a spanyolok, mind az osztrák Ferdinánd császár tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy nem egy új földrészt, hanem a magyarság őshazáját találta meg Kolumbusz.






2. Megjelennek a hamisítók

Amikor Móricz János, 1966-ban, hogy kutatásait folytassa, visszatért Ecuadorba, arról értesült, hogy időközben a románok, akik tudomást szereztek a magyar-ecuadori rokonság felfedezéséről, több ecuadori tudóst és újságírót meghívtak Erdélybe, ahol hosszú hónapokon át nyaraltatták őket, persze minden költségüket megtérítve, átvállalva. 

Hogy miért kellett a románoknak meghívni az ecuadori Akadémia tagjait, akkor vált világossá, amikor az egyik tudós cikkében, amelyet Erdélyből küldött – és az El Telegrafe leközölt – jelezte, hogy az erdélyi nép szokásai, népviselete stb. azonosak az ecuadori népével, vagyis itt nyilvánvaló rokonságról van szó: a román és az ecuadori nép rokonságáról.

Bár Móricznak sikerült ezt az újabb román hazugságot semlegesítenie, mégis figyelmeztető, hogy míg a magyarság fel sem ocsúdott az első meglepetéséből, a románok már javában dolgoztak az újabb történelemhamisításon.


3. Ébredj, magyar nép!

1966. augusztus 19-én az El Telegrafe közölte Jorge E. Blinkorn megrázó cikkét, amely „Hamupipőke az őstörténetben” címmel jelent meg. 

E cikkben a szerző megírja, hogy magukat civilizáltnak nevező emberek kezei által lett a hajdani ragyogó őskultúra tönkretéve, kirabolva. 

Ahol hajdan a magas kultúrájú nép várai és kegyhelyei ragyogtak a Nap első sugarának fényében, ott ma üszök és rom mered ránk, mint örök vádja az időnek, amely letörölhetetlenül mutatja az ide berontó vad spanyol hordáknak, mint ennek a barbárságnak a vak tetteit.

Legyen vége a sötét kornak – folytatja – és akiből a „tudósok” a történelem Hamupipőkéjét csinálták, az a világtörténelem legnagyobb kultúrahordozó népe volt és fénye beragyogta a az egész világot. 

Cikkét azzal fejezi be: 

Ébredj, szép alvó! Te nem vagy Hamupipőke! Ébredj és mutasd meg magad a népek előtt olyannak, amilyen valójában vagy: ragyogó tündér, kinek fénye ősidők óta beragyogta a világot kultúrájával! 
Ébredj, Ecuador történelme! 
Ébredj magyar nép!




1966. augusztus 26-án a quitói El Comercio közli Móricz kutatásainak újabb eredményeit. 

Ebből a cikkből tudjuk meg, hogy a jelenlegi Ecuador területén a világ legmagasabb tűzhányója létezett, amelynek a neve Capac-Urcu volt és az őslakosság a 
Hegyek Atyjának nevezte, 
ami jelentésben is megfelel az APA-ÚR-KŐ-nek. 

A spanyolok változtatták meg a nevét El Nevada del Altal-ra, ugyanúgy, mint sok más ősi magyar nevét ennek az országnak.

Ugyanitt adja meg Móricz Quito és Guayaquil neveinek jelentését. 



Quito = KIT-US = Két Ős - Ecuadorban


Quito régi formája KIT-US = Két Ős 

Így hívták a legrégibb őskorba visszanyúló királyságot is. 

KIT-US Két ős-t jelent (Szerintem pedig a Szkíta nevet a görög “sz” előtag nélkül. 

Ki – Ta = királyi föld. 

Azonban az is lehetséges, hogy a jelentés “kettős”, ebben az esetben arra gondolhatunk, hogy a katonai és a szellemi királyság egyesített megjelenéséről van szó. – Aranyi), azaz Quito városa még ma is híven őrzi a magyarság KÉT-ŐS atyjának, Góg és Magógnak (Nimród) emlékét.

Eredetileg nem Guayaquil, hanem Uaya volt a jelenlegi nagy kikötőváros neve. 

Az „U” „Ó”-t jelent, azaz régit, míg az „AYA” = Anya

Ugyanezen jelentéssel bírnak ezek a szavak egyébként több olyan törzsnél, amelyek megtartották régi magyar nyelvüket és ma is...

a hajdani KÉT-ŐS királyság területén élnek, Ecuadorban.

Ebben a cikkben Móricz felszólítja az angolszász kutatókat, hogy mint a tiszta tudomány pártatlan művelői, jól tennék, ha tisztáznák, hogy miként került a nyelvükbe és mely nép közvetítésével a KING szó, amellyel mindenkori uralkodójukat nevezik. 

Ez a szó ugyanis ősidők óta létezik Amerikában ugyanazzal a fogalommal, ahol mindenkor KINGA-ként ejtették és csak a spanyolok erőszakos fordítása eredményezte az INKA vagy INGA szavakat. 

Ennek a cikknek óriási visszhangja volt mind a tudományos körökben, mind a nép között.
1966. szeptember 12-én a quitói El Comercio rendkívüli interjút közölt. 

Móricz ebben a Csaba legendát írja le és megemlékezik arról, hogy 
CHABU vagy CSABA visszatért Nagy-Szkítiába: Amerikába. 

Rámutat arra, hogy Csabát Chan-Chan-ban, Észak-Peru híres városában temették el, ahol aggkorában halt meg. 





Chan - Chan


Egyben tisztázza, hogy a magyar mitológiában ismert „Kán Opoz híres hajós”, azonos Thor Heyerdahl által Kon-Tiki-nek nevezett mitológiai személlyel, akit a magyar mese és mondavilág még azokból az időkből őrzött meg, amikor a magyarság Kán Opoz vezetésével hajóra szállva áthajózott az Óperenciás tengeren (Csendes-óceán), hogy mint „az utolsók, akik Szkítiából jöttek”, megérkezzenek a Kárpát-medencébe.

Ez a cikk olyan nagy hatást váltott ki, hogy még aznap délután egy franciskánus szerzetes felkereste Móriczot és közölte vele, hogy délben a rendfőnök felhívta a szerzeteseket, hogy erről a cikkről, valamint Móricz felfedezéseiről ne beszéljenek, mert mindez sérti a spanyolok ecuadori érdekeit. 

Később kiderült, hogy más rendeknél is hasonló tilalom hangzott el.
Az említett szerzetes a legnagyobb felháborodásának adott kifejezést, mert így meggátolják őket abban, hogy az őskutatásból kivehessék a részüket. 
A szerzetes őslakos volt!


4. Rövid hírek

1966-ban az ecuadori Akadémia, mely több történészt bízott meg Ecuador történetének megírásával, a megbízást felfüggesztette, miután meggyőződött Móricz állításainak helyességéről. 

A történész csoportból kitűnt Guillermo Segarra, aki már magyarul is tanult és rendkívüli odaadással végezte az őshaza kutatását. 

Vele történt meg, hogy amikor még nem volt magyar szótára, felkereste Móriczot, hogy tisztázza vele az AZUNY tartományban sűrűn előforduló BALIN és BALHUG neveket, vajon az ősmagyar nevek közé kell-e sorolni ezeket. Móricz nagy örömmel közölte vele, hogy ezek a BÁLINT és a BALOGH családnevek megfelelői.

Az Instituto de Antropologia y Geografia del Ecuador (Ecuadori Antropológiai és Földrajzi Intézet) ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy a spanyolok önkénye által kiirtott ősnyelv a magyar volt. 

Az intézet szaklapját, amely a „Llacta” néven jelenik meg, azért nevezték el így, mert a szó az ősnyelven „lakhelyet” jelent, tehát az újságot mai nyelvünkön „LAKTA”-nak nevezhetnénk.

Cuenca városa, amely a hajdani, híres MÓR helyén épült, Ecuador legelőkelőbb városa. Magas kultúréletükre büszkék Cuenca lakói. 

Az őslakosság azonban ma is egyszerûen MORLCOS-nak nevezi magát, azaz MÓRLAKÓ-nak, azaz móri lakosnak.


5. Rejtélyes, magyar nyelvű törzsek

A Saraguro törzs – mely bár szerepel krónikáinkban, ennek ellenére mégsem található meg teljes bizonyossággal a Kárpát-medencében – ma is nagycsaládként éli életét Ecuadorban.





„Ha­son­ló­sá­gok: Ecuadorban is fa­nyer­get tesz­nek a ló­ra, és átalvetőbe te­szik a te­rűt, mint Er­dély­ben.
A fér­fi­ak 3 lé­pés­sel a csa­lád előtt jár­nak, mint Ka­lo­ta­sze­gen, vagy a ci­gá­nyok.
Saraguróban az idős és fi­a­tal asszo­nyok, le­á­nyok mel­lén a Nap és fü­lük­ben a Hold és a csil­la­gok.
A szé­ke­lyek nem ma­gu­kon vi­sel­ték eze­ket a je­gye­ket, de a ka­puk­ra ki­fa­rag­ták.
A gyer­me­kek ta­risz­nyá­val jár­nak, a csán­gó gye­re­kek is az­zal men­nek is­ko­lá­ba.
Ne­he­zebb te­rűt átalvetőben vi­sel­nek vál­lon, vagy fa­nyer­gen.
A kat­rin­ca alá jön a szé­les pi­ros öv, ami a ke­le­ti né­pek­nél is szo­ká­sos.
Fe­hér nad­rá­gos fér­fi – ugyan­azt az ülep nél­kü­li nad­rá­got ír­ja le Nagy Jenő.
A mold­vai csán­gók­nál a ha­ris­nya fejlődését ma­gya­ráz­za, pa­rittya­ga­tyá­nak ne­ve­zik a hétfalusiak.
Vi­se­le­tük csak annyit vál­to­zott az idők so­rán, hogy a fér­fi­ak a fe­hér és fe­ke­te kettős pon­cho he­lyett ki­haj­tós nya­kú fe­hér in­get vi­sel­nek a szí­nes­be sze­gett fe­ke­te felső alá.
Me­zít­láb jár­nak és fe­hér láb­ra­va­ló­ban, ga­tyá­ban.
Fe­jü­kön a jel­leg­ze­tes, szé­les ka­ri­má­jú sa­la­sa­kai fe­hér ka­lap.
Az asszo­nyok egy­sze­rű fe­ke­te ke­re­kí­tőt és fe­hér vállkendőt vi­sel­nek, amin igen jól ér­vé­nye­sül ki­bon­tott fe­ke­te ha­juk.



Fe­jü­kön ugyan­olyan szé­les ka­ri­más fe­hér ka­lap, de­re­ku­kon a szö­vött öv, nya­ku­kat ka­lá­ris dí­szí­ti.
Mint mond­ják, kez­det­ben csak egy-egy ma­da­rat szőttek, az­tán kettőt.
Majd mind­azo­kat az ál­la­to­kat, ame­lye­ket az öve­i­ken is meg­­örö­kí­tet­tek. A szőtteseiken ponc­hós és vállken­dős fér­fi meg női fi­gu­rá­kat is lát­ha­tunk ka­zet­tá­ban vagy sti­li­zált táj­kép­ben a fér­fi há­rom lé­pés­sel a fo­nó asszony előtt ha­lad.
A ha­vas hegy­csúcs fö­lött úszó fel­le­gek a ré­gi, bur­já­nos szé­kely­fes­té­kes mo­tí­vum­kin­csé­re és szín­vi­lá­gá­ra em­lé­kez­tet­nek.
De van­nak tán­cos fi­gu­rá­ik is ün­ne­pi (szak­rá­lis) vi­se­let­ben, élet­fá­val és ma­dár­ral a ke­zük­ben.
Az élet­fa ma­gá­ra is meg­je­le­nik a szőtteseikben, ága­in lé­lek­ma­dár­ral.




Töb­bé-ke­vés­bé sti­li­zált pa­pa­gá­jok, temp­lo­mok és táj­ké­pek is ré­szei en­nek a mo­tí­vum­kincs­nek.
Guayaquilben kezdődött el az anyag fel­dol­go­zá­sa. A fény­ké­pek alap­ján Mó­ricz iro­dá­já­ban dol­goz­tunk. Mó­ricz sze­ret­te vol­na, hogy ott dol­goz­zam fel az egé­szet.” – Szentimrei Judit



A Santo Domingo de les Colorados közelében élő „vörös indiánok” nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek.





A kolumbiai határ közelében, a Santiago folyó felső folyásánál, az Onzole és Cayapas folyók közén élő „cayapas” törzs nyelve szintén ősmagyar nyelv, amit ma is beszélnek.





A Keleti Kordillerákon túli ősrengetegben (Amazonia) lakó törzsek is megtartották ősmagyar nyelvüket, bár a spanyol hódítók önkénye elől menekülve le kellett mondaniuk sok kulturvívmányukról, hogy függetlenségüket megőrizhessék.





Nagyon könnyű lesz megállapítani a magyarországi törzsek és nagycsaládok eredetét, mivel bölcs előrelátással úgy válogatták össze az áttelepítendő családokat, hogy minden egyes családnak csak egy részét vitték át, hogy az őshazában a családfa ki ne vesszen.

Móricz sohasem használja a „hungaro” kifejezést, ami spanyolul magyart jelent, mindenkor magyarnak írja és mondja. 

Ez úgy belevésődött az ecuadoriakba, hogy egy alkalommal két úr kereste fel, hogy eldöntse a köztük felmerült vitát. 

„Kérem – mondta az egyik – képzelje el, hogy ez az úr azt meri állítani, hogy a hungarok azonosak a magyarokkal. 

Még több sem kellene, hogy a hungarokat, a világ legnagyobb népével, a magyarral összekeverjék! 

Tessék csak elképzelni!” „Kérem – szólt a másik – én nem állítottam azt, hogy azonosak, mert ez képtelenség. 

Én csak azt mondtam, hogy úgy tudom, valami közük mégis csak van a hungaroknak és a magyaroknak egymáshoz.”



(Forrás:mnszentlaszlozaszloalj.infomagyarno.com)









AZ ECUADORI CRESPI LELETEK...

...mert az óriások léteztek!



Crespi lelet


Az óriások mind a mai napig is élnek a népmondák és a tündérmesék költészetében;
sőt a nyelv is megtartotta ezt a fogalmat mindannak jelölésére, ami nagy, szertelen és a természet rendjéből kiválik.



Crespi leletek

Többméteres emberi csontvázakat már a világ több pontján is találtak, így például Magyarországon is.


Leírás itt:

- Az óriások:






Ketzalkóatl  - elterjedt spanyol névírással Quetzalcóatl, magyarul: 
Tollaskígyó




Az azték mitológiában a tudás és tanulás istene, az első istenpár harmadszülött fia. 

Sok megjelenési formája volt, de legfontosabb jelentéseként a természet erejét szimbolizálta: az összetekeredett tollas kígyó felemelkedik a földről, farka vizet ér, vihart és port kavar, mielőtt esőt hozna. 

Ő volt az emberiség teremtője, továbbá a Kelet (égtáj) ura, egy megjelenése aVénusz hajnalcsillag volt. Ikertestvére Xolotl, a balszerencse istene.

Az azték teremtésmítoszban a világ első korában megelégelte Tezcatlipoca hatalmát, és letaszította őt égből. 

A második korban ő lett a nap, de ezúttal Tezcatlipoca döntötte meg az ő uralmát. 

A harmadkornak is ő vetett véget, amikor nagy esőt küldött a Földre, az ötödkorban pedig, miután az istenek megállapodtak, és elindították a Napot, ő teremtette meg az embereket a korábbi generációk csontjaiból.

Ő állt a Nappal a legközelebbi kapcsolatban; neki köszönték az aztékok a tudományokat, a jó erkölcsöt, a bölcs törvényeket. 

Ő nem kívánt emberáldozatokat, oltárára virágokat és gyümölcsöket hordtak. 

A legenda szerint csodatételei miatt nem fért össze a többi istennel, ezért távoznia kellett közülük, és keletre menekült. 

Az aztékok sokáig visszavárták, de mivel nem akarták elveszíteni a többi isten kegyeit, inkább nekik hódoltak. 

Ketzalkóatl tisztelete mégis megmaradt; főleg a kereskedők voltak azok, akik igazi istenüknek továbbra is a Tollaskígyót tisztelték.


Korábban valószínűleg a tolték mitológia főistene lehetett; tiszteletét tőlük vették át az aztékok. 

A száműzetés mítosza egyes elképzelések szerint onnan ered, hogy a toltékok egyik királya maga is felvette a Ketzalkóatl nevet, és akkor még senki nem sejtette, hogy ezzel egy félezer évvel későbbi birodalom bukásához járul hozzá. 

A jóságos uralkodót ugyanis papjai elűzték, és ő híveivel elhajózott keletnek, de megígérte, hogy egy napon visszatér. 

A hódító spanyolok alapvetően azért ütköztek viszonylag kevés ellenállásba, mert az aztékok babonás félelemmel hitték, a Tollaskígyó tért vissza, hogy visszakövetelje trónját – és egyúttal azt is, hogy elérkezett a világ ötödik korszakának vége. 

Mindezt jelentősen elősegítette, hogy a 

Tollaskígyót gyakran ábrázolták szakállas, fehér bőrű embernek.

(forrás: Wikipédia)





Amerikai turániak – Ősi magyar nyomok észak-amerikai

 indián földön



  
Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. 

Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes ismereteket szereztem róluk.




1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét.

Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes mértékű megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet szóba.

Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínűség számítással gondosan ellenőriztük.

Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen egybeesések lehetőségét.
Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban megírtam és hirdettem.




Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész, antropológus, etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy érdemes ebben a témában tovább kutatnom.

Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak vélt lakosság ázsiai eredetét.

Ezek az őskori mamut-vadászok Ázsiából, Szibérián keresztül vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel.

A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai,  görög és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.

Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették.

A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai.

A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét.

A kutatások során előkerült leletek és az indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is.




Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak.

Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset.

Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben.

Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja.

Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. 
Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk.

Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. 

Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis... 

léteznek részünkre „rácsodálkozni valók”, hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.

Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép sajátosságaira.

Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai telepesek.

Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében, amikor ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják.

Pontos adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről.

Ők az ősi maya, majd tolték birodalomra települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve átvették annak kultúráját. 

Az akkor általuk megismert és tovább használt maya naptárban megjelölték az odaérkezésük évét.

Ez a mi időszámításunkban az 1168-as esztendő.

Nálunk ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik évébe lépett.

Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. 

Én azonban a családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra.

Akkori érzésemet ez a közismert szólás fejezi ki a leghívebben: 
„Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” 

Hogyne mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán.

És szinte már kacagott, amikor Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb megközelítésben fogalmazódott meg.




Most már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan „American ugors” -nak, magyarul „amerikai ugorok”-nak nevezték.

De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finn-ugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se látszott semmi. 

Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”, az új jó hír Amerikából.

Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat még tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az „amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az „American turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik.

Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a könnyet, és bizakodással töltöttek el.

Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a Magyarok Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet erősíti, bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva – India kutató, Dr. Szabó István Mihály – mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az „amerikai ugorok” kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló humángenetikusunk a gének bizonyító erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek, valamint az amerikai indiánok genetikai rokonságát.

Ezek mind az itthoni őstörténet jegét hivatottak megtörni!

Na tessék…!

Most irigy és féltékeny legyek azért, hogy mindannyian arról beszélnek, amiket én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és könyvekben hirdetek?

Ezt már csak azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül áldott szüleimnek ezt az egyet, az irigységet gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk.

Ellenkezőleg:

Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási hírek, és a most említett magyar nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori síró szememre is.

Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos munkához alapvető szerénység szükségeltetik.

Egy egész nemzet őstörténetével kapcsolatos vizsgálódások pedig az oda merészkedő kutatótól mély alázatot követelnek.

A következőkben a megszabott idő keretein belül csak arra van lehetőségem, hogy kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és diszítőmotívumi aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott példával illusztráljam.


Nyelvi sajátosságok:

Itt – ha megengedik – először röviden beszámolok az első döbbenetes kanadai nyelvi élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk.

Szombat volt, a ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra indultak. 

Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni.

Ennek egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul.

Arra sosem volt szó házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk.

A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott. – Te, ez a nő figyel bennünket! – szólalt meg a feleségem.

Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta: 

– Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. 

Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. 

Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem.

Fiatal lányként a fehérek közé kerültem.

Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. 

De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom…!

– Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül.

- Hát persze, a lényegét. 
Már nagyon elfelejtettem a dakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. 





A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban egészen elbűvölt.

- De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. 

– És azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a takarítása?

– Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput.

– Hirtelen Kosztolányi sorai szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…

Az elképedésem ijesztő és döbbenetes volt.

Később játékba kezdtünk. 

Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. 

Négy – öt kísérlet után megszégyenülten kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük.

Amilyen biztos volt a próba eredménye, olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek.

A Dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész apámmal együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján.

Az egyszeregyet dalolva fújták, valahogy így:(énekelve) 
„Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.”

Apám úgy tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve skandálta a hallottakat. 

Azt illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar szinonim szava volt. 

A „ketó” értelmezése nekem se jelentett gondot. 

Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi részletet: 
„Kétszer kettő legyen négy”.

Ezt a „legyent” később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így tanulták a századelőn.

Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át...





, megálltunk, és egy indián kisfiútól megkérdeztem: 
„Mondd, hogy mondjátok ti a saját nyelveteken azt, ami an-golul így hangzik: two by two is four (kétszer kettő, az négy). 
“On pár on pár lecsen topa”
 volt a meglepett gye-rek válasza. 

Pedig nekünk volt sokkal több okunk a meglepődésre, hiszen most egy másik, és nálunk is élő szóval fejezték ki ugyanazt. 

Az „on” szinte a világ valamennyi nyelvén egyet takar. 

A pár magyarul most is kettőt jelent. 

Tehát a jelentés: 
„Egy pár x egy pár legyen négy”

 Mindezek után hallgassuk meg, hogy régi és kortársi ismert egyéniségek hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok nyelvéről. 

Sorjában idézek néhány jellemző mondatot megnyilvánulásaikból, a teljesség igénye nélkül.







A magyarok nyelvéről:

Sir John Bowring
(Korának híres angol nyelvésze)

"A magyar nyelv eredetisége csodálatos.
Aki ezt megfejti, az az isteni titkot fogja boncolgatni."


Az ősi népre utaló maghar kifejezés a világ számos részén földrajzi helyek neveiben is megtalálható:




Egy világhírű angol nyelvész SirJohn Bowring ezt írta 1838-ban megjelent Life and Works (Életem és munkáim) című könyvében:

„A magyar nyelv messze magában áll.
Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb ma élő európai nyelv még nem is létezett.
Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, melyben logika van, matézis és erő…
A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idő viharai karcolást sem ejtettek.
Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem rabol más nyelvektől.
Nem ad és nem vesz senkitől.
Ez a nyelv a nemzeti felsőbbrendűségnek, a szellemi függetlenségnek legrégibb és legdicsőbb emléke.
A magyar nyelv eredetisége csodálatos.
Aki ezt megfejti, az az isteni titkot fogja boncolgatni; annak is legelső tételét: Kezdetben volna az Ige, és az Ige vala az Isten, s az Isten vala az Ige.”

Ezek ismeretében lehetséges nem elég csak az Urálon túl keresni őseink nyomait.



(Forrás Turi Zsanett)


Sir John Bowring


George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem drámáit a magyar közönség is ismeri és szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát fordított a magyar nyelv tanulmányozására. 

Egyik régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott:
„…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie.

Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. 

A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… 

Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált:
ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. 

Egyszerűen azért, mert 
ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. 

A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban változtatni lehet. 

Ez a művelet 
a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni.

Ehhez képest ( s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. 
(I am just going and going around the bush.)”

Palmerston (Magyarországi angol nagykövet 1848-ban).
Ennek a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomatának a véleménye különösen érdekes, mivel érzelmi szálak biztosan nem kötötték a magyarsághoz. 

„… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni.

Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy népi nyelvük rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél.”


Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:

Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol mellett megőrizték anyanyelvüket. 

Emellett angolul is megtanult. 
1974-ban a CBC-nek adott interjújában a következőket mondta: 
„…mint született indiánt és a mexikói kultúrák kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. 

Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt. 

A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”

Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az expedíció indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. 

Amikor ez már sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. 

Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható.

 A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket. 

Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen meg-egyező fordítást vállaltam, ami egészen más dolog. 

Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.”


Móricz János 


Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: 

Ecuadorban néhány indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. 

Ez a hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket. (Most erről önkéntelenül eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már megosztott 
indián bejárónős esetemmel!)

Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás után engedték misszióba. 

Együtt ment Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal, aki ősi japán családból származott, és a modern japán nyelven kívül a japán ősi nyelvet is beszélte. 

Spanyolul azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya segítségébe ajánlva engedték el a misszióba. 

A páterek későbbi közös álmélkodására a rendkívül rossz nyelv-érzékű és spanyolul szinte semmit se tudó japán pap egészen rövid időn belül többször is bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az indiánokkal, akik csak őt tartották igazán illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul ők is csak nagyon gyéren beszéltek.

 (Ettől kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban a nyelvészeti oldala se kevésbé érdekes!)


Zenei vonatkozások: 

Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt venni, a tanács-tűzhöz, kísérővel érkeztem. 

Azonnal felpattant két ember, és helyet adott kettőnknek. 

Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten, vagy kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) 

A legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumetjét (békepipáját) magasra emelve így kezdett énekelve fohászkodni:

„Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod”
„Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!”

Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg a hallottak angol értelméről. 

Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:

„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add nekünk Szellemedet!”

Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: 

„Teremtő Atyánk, küldd el hozzánk Szent Lelked!” 
(Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést hozzunk!)

Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul, majd közvetlen utána magyarul: 
(A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). 

Hát bizony itt nem sok kétség adódik.




Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt.

Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. 
Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését.

Már ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában föllelt adatokból egészen biztos, hogy...

 Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt.

 Erről sok érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók. 

Nekünk most itt az idő szorításában tovább kell lépnünk.


Teológiai vonatkozások: 

Az indiánok egy Isten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét.

Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel. 

„Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. 

Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. 

Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában.

A magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel:

„Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!” 

A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a Napba kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. 

A magas helyek egyébként is prioritást élveztek. 

Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek hiányában magas fákra másztak. 

Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. 

A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. 

 A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. 

Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három szakrális számra épül. 

A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. 

A „Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel.




A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. 

Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. 

A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára.

Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek volna.




Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. 

Nála legalább nem használják a „sámán” kifejezést. – Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának kérdéseit. 

Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk – Kr.u. 1168-ban mutatják be először. 

Ezt a szokást Ázsiából frissen hozták magukkal. 
Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt erről. 

Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat végeztek. 

Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró közlése, mely szerint a mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak. 

Hérodotos ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás előtt kérkednek velük.

Az első fehér-indián csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól látták először ezt a test csonkításának megélt és részükre érthetetlen eljárást. 

Az évszázados harcok során azonban két-három törzs harci szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől.


Legfontosabb jelképek: 

Az indiánok Thunderbirdjének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). 

Jelentése: 
az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe.




A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a Kerecsensólyom

A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott. 

A Turulmadár jelentése: 
a turáni népek összefogásának jelképe. 

– Hiába tértem haza Magyarországra, csak elment a híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Duna parton, a házunk előtt nálunk is egy szép nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll.







Nyergestető

- Juhászné Bérces Anikó -




Székelykapu az út mellett 
Csalogat, rajt át kell menned, 
Lombsátor a fejünk felett, 
A magasba lépcső vezet. 

Út végén vár a hegytető, 
Csodálatos Nyergestető. 
Katonai hős temető, 
Kopjafákból díszes erdő. 

Örök díszőrségben állnak, 
Látogatót mindig várnak, 
Akik jönnek, s tiszteletből 
Hoznak újabb kopjafákat. 

Kettős kereszt, büszke huszár, 
Meg faragott fatulipán 
Idézi a fájó múltat, 
Vesztett szabadságharcunkat. 

Kétszáz székely honvéd hada 
Magát soha meg nem adta. 
E helyt volt a végső csata, 
S a föld őket befogadta. 

Ne könnyezd ki hazáért halt, 
Hirdeti fennen egy tábla, 
Szabadságért küzdöttek ők, 
Önként mentek a halálba. 

Derék utód, ha erre jársz, 
Álmukat pár percre vigyázd. 
Mondj el értük egy halk imát, 
Tekintsd meg a sok kopjafát!

Évek óta érkeznek hozzánk az indián látogatók magyar csodát látni. 
Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket...

székelykaput és kopjafát nézni, 

melyekből van néhány a városunkban is.




Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk ilyenkor nekik. 

Az alábbi véleményekben és viselkedési módokban minden indián látogatónk eddig megegyezett.

A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk előtt. 

A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk
 „a legkisebb család”-nak nevezett faragott,
 nálunk „rozetta”-ként ismert motívumokat. 





Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak. 

Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. 

Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. 

Hangosan álmélkodtak azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbird-jüket, nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? 
A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz. 
Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést.

A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. 
Ezek ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. 

A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. 
Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… 

Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. 
A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig 
nemzetségfák és családfák, magyar kopjafáink édes testvérei.


Diszítőmotívumok vonatkozásában:  

Ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. 
Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de 
mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul.

Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. 

Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni.

Csak egy példát említek: 

a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. 

Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. 

A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 
2 szülőre és négy gyerekre utal
teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. 





A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. 

Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. 

Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. 

Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. 
Az alatta lévő sorban mégis ez áll: 
„Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” 

Itt bizony nincs áltatás. 
Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes ön-rendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. 

A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. 

A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak egyaránt.




A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen embereknek hívják. 

A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos embernek szólítják. 

Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a nómenklatúrában. 

Ha csak ennek az egy titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát képesek leszünk mostanában igazán megérteni, hitem szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyar-ország minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére
m e g m e n e k ü l !

„Hau Kola! Minotakíjja!” „Beszéltem, Testvéreim – most a szívemben újra csend és béke honol!” – mondom én is zárszóként igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy ők minden hosszabb mondandójuk után teszik.



Magyarul beszélő indiántörzs 2. rész


 


A Harvard Egyetemnek a Peapody Museum jelentette, hogy a Puebla-ba (Mexikó) kiküldött kutatócsoportjuk, az ott lefolytatott ásatások leletanyagából megállapította, hogy az amerikai ember nem 12-15 000 éve jelent meg Amerikában, hanem több mint negyvenezer éve. 

Az ásatásoknál emberi csontvázakat, csiszolt kőszerszámokat találtak olyan őslényekkel együtt, amelyek már több mint 40 000 éve kihaltak. 
Az USA hírügynökségei a hírt világgá röpítették.


4. Rövid hírek

1966-ban az ecuadori Akadémia, mely több történészt bízott meg Ecuador történetének megírásával, a megbízást felfüggesztette, miután meggyőződött Móricz állításainak helyességéről. 

A történész csoportból kitűnt Guillermo Segarra, aki már magyarul is tanult és rendkívüli odaadással végezte az őshaza kutatását. 

Vele történt meg, hogy amikor még nem volt magyar szótára, felkereste Móriczot, hogy tisztázza vele az AZUNY tartományban sűrűn előforduló BALIN és BALHUG neveket, vajon az ősmagyar nevek közé kell-e sorolni ezeket. Móricz nagy örömmel közölte vele, hogy ezek a BÁLINT és a BALOGH családnevek megfelelői.

Az Instituto de Antropologia y Geografia del Ecuador (Ecuadori Antropológiai és Földrajzi Intézet) ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy a spanyolok önkénye által kiirtott ősnyelv a magyar volt. 

Az intézet szaklapját, amely a „Llacta” néven jelenik meg, azért nevezték el így, mert a szó az ősnyelven „lakhelyet” jelent, tehát az újságot mai nyelvünkön „LAKTA”-nak nevezhetnénk.

Cuenca városa, amely a hajdani, híres MÓR helyén épült, Ecuador legelőkelőbb városa. 

Magas kultúréletükre büszkék Cuenca lakói. 

Az őslakosság azonban ma is egyszerûen MORLCOS-nak nevezi magát, azaz MÓRLAKÓ-nak, azaz móri lakosnak.


5. Rejtélyes, magyar nyelvű törzsek

A Saraguro törzs – mely bár szerepel krónikáinkban, ennek ellenére mégsem található meg teljes bizonyossággal a Kárpát-medencében – ma is nagycsaládként éli életét Ecuadorban.




A Santo Domingo de les Colorados közelében élő „vörös indiánok” nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek.

A kolumbiai határ közelében, a Santiago folyó felső folyásánál, az Onzole és Cayapas folyók közén élő „cayapas” törzs nyelve szintén ősmagyar nyelv, amit ma is beszélnek.

A Keleti Kordillerákon túli ősrengetegben (Amazonia) lakó törzsek is megtartották ősmagyar nyelvüket, bár a spanyol hódítók önkénye elől menekülve le kellett mondaniuk sok kulturvívmányukról, hogy függetlenségüket megőrizhessék.

Nagyon könnyű lesz megállapítani a magyarországi törzsek és nagycsaládok eredetét, mivel bölcs előrelátással úgy válogatták össze az áttelepítendő családokat, hogy 
minden egyes családnak csak egy részét vitték át, hogy az őshazában a családfa ki ne vesszen.

Móricz sohasem használja a „hungaro” kifejezést, ami spanyolul magyart jelent, mindenkor magyarnak írja és mondja. 

Ez úgy belevésődött az ecuadoriakba, hogy egy alkalommal két úr kereste fel, hogy eldöntse a köztük felmerült vitát. 

„Kérem – mondta az egyik – képzelje el, hogy ez az úr azt meri állítani, hogy a hungarok azonosak a magyarokkal. 

Még több sem kellene, hogy a hungarokat, a világ legnagyobb népével, a magyarral összekeverjék! 

Tessék csak elképzelni!” „Kérem – szólt a másik – én nem állítottam azt, hogy azonosak, mert ez képtelenség. 

Én csak azt mondtam, hogy úgy tudom, valami közük mégis csak van a hungaroknak és a magyaroknak egymáshoz.”




6. A KÉT-ŐS királyság népéhez

Amikor 1966. augusztusában a quitói rádió hullámain Móricz beszédet intézett a KÉT-ŐS királyság népéhez, kérte az ősi föld népét, hogy ne haragudjék a magyarságra, hogy ilyen sokáig nem tért vissza az őshazába,
 „de higgyétek el – mondta -, hogy ugyanúgy, mint Ti, édes testvéreim, mi is nagyon sokat szenvedtünk a Habsburgok vére terrorja alatt. 

Ma már tudom, hogy ti mireánk vártatok és helyettünk a spanyol hódítók önkénye jött. 

Az átvészelt sötét évszázadok elmosták az ide, az őshazába vezető utat, de lélekben mindig és mindenütt titeket kerestünk.”

Quito város kultúrigazgatója a megindultságtól fátyolozott hangon vette át a szót és a rádió személyzete könnyes szemmel hallgatta hosszú méltatását. 

Amikor Móricz távozni akart, akkor vette észre, hogy az adás közben tömeg gyűlt össze és mindenki tudni akarta, hogy vannak-e rokonai és hol élnek.

Napokkal később Móriczot egy rögtönzött bizottság kereste fel, amely a rádió személyzetéből tevődött össze és arról értesítette, hogy a spanyolok kérték a kormányt, hogy Móricz többet ne beszélhessen a néphez. 

A kis bizottság pedig azért jött, hogy felkérjék, hogy megint a rádión keresztül intézzen Móricz lelkesítő szózatot, mert ők tovább már nem tűrik a spanyolok önkényét.
Móricz ennek a lelkes kis csoportnak nehezen tudta megmagyarázni, hogy még nem érkezett el az idő arra, hogy ezt megtehesse.


7. A konkvisztádorok utódai

Móriczot később egy napon, egy nagyon előkelő és dúsgazdag konkvisztádor (hódító) utód, tárgyalásra hívta meg. 

A tárgyalásuk három napon át tartott. 

Ez idő alatt Móricz csak arra szorítkozott, hogy őt, kutatásaiban csak a tiszta tudomány érdekli. 

A spanyol konkvisztádorok, ma már nagyon előkelő, utódját végül is elhagyta a türelme, és azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy a magyarság egyszerűen lemondjon őseinek földjéről.

„Egyébként Ön jól tudja – mondta -, hogy Ázsiának számtalan nép testvére a magyarnak és azt is tudja, hogy ez mit jelent!” Móricz ellenvetésére, hogy őt tisztán a tudományos kérdés érdekli, kijelentette, hogy „nem lehetséges, hogy egy nép kimondja saját maga halálos ítéletét. 

Az a nép ugyanis, amely csak azért keresi múltját, hogy azt megismerje, az a nép meghalt. 

Én ezt nem tudom feltételezni Önökről.” 

Előtte az íróasztalon egy nagy pecsétes boríték feküdt, a spanyol külügyminisztérium bélyegzőjével ellátva. 

Tartalma sejthető.

A későbbiek folyamán Móricz több ajánlatot kapott, amelyeket személyére nézve méltatlannak talált és visszautasított. 

Az ajánlatok lényege az volt, hogy hagyja abba a kutatásait. 

Egy földbirtokos csoport azt ajánlotta, hogy azokat a birtokokat, amelyekre szerintük igényt tarthat Móricz, „visszaadják” neki, azzal a feltétellel, hogy mindenről hallgat és több magyar kutató nem jön ide. 

Ezek a földek azok, amelyek a Móri-urcu, azaz a Móri-Úr-Kő közelében vannak. 

Ahogy a korábbiakat, ezeket az ajánlatokat is visszautasította Móricz. 

Ezek után Móricz arról is értesült, hogy az egyik összejövetelen felmerült a gondolat, hogy Móriczot el kellene tenni láb alól, hogy ne tudjon többé zavarogni. 

Ez ellen, állítólag, egyesek azzal érveltek, hogy Móricznak nagy sajtója van, másrészt egy esetleges gyilkosság ráterelné Ecuadorra a magyarok figyelmét. 

Ezenkívül az őslakosság körében, a törzseknél, Móricznak az ily módon való eltüntetése, kiszámíthatatlan következményekkel járna. 

A legnyomósabb érv talán az volt, hogy Móricz ezentúl egy nagy kaliberű colttal járt, s bárki megtapasztalhatta volna, hogy milyen gyorsan használni is tudja azt.


8. Jugoszláv(!) indiánok

Egy ízben, egy Loja tartománybeli gazdag földbirtokos kereste fel Móriczot Guayaquilben és közölte vele, hogy ő sokkal hamarabb rájött arra, hogy az indiánok Európabeliek, de a nyelvük nem magyar, ahogy Móricz állítja, hanem jugoszláv nyelv. 

Tulajdonképpen azért jött, hogy ezt a felfedezést hivatalosan is bejelentse. 

Móricz kérdésére, hogy hogyan jutott erre a következtetésre, elmondta, hogy a II. világháború után jött egy jugoszláviai munkás, akit ő a birtokán alkalmazott. 

Ez az ember mind a mai napig nem tanult meg spanyolul, de az első naptól kezdve kitűnően megértette magát a birtokon dolgozó őslakosokkal (indiánokkal), akiknek a nyelvét ő nem érti.

Ebből tehát ő már régen megállapította, hogy az indiánok nyelve jugoszláv nyelv. 

Amikor arról értesült, hogy Móricz bejelentette a maga felfedezését, elhatározta, hogy ugyanezt fogja cselekedni, miután tisztázta, hogy az indiánok ugyan európaiak, de nem magyarok, hanem jugoszlávok. 

Móricz kérdésére, hogyan hívják azt az embert, a birtokos azt válaszolt, hogy KOVÁCS a neve. 

Móricz erre azt mondta neki, hogy a Kovács spanyolul Herrero-t jelent, azaz kovácsmesterséget. 

Kovács pedig nem a nem létező jugoszláv nyelven, hanem magyarul beszél az itteni testvéreivel. 

A meglepődött birtokos kijelentette, hogy lemond a „felfedezéséről”, mert – úgymond – ha Móricz még azt is tudja, hogy a „kovács” spanyolul mit jelent, akkor nyilván tudósnak kell lennie. 

Rajta kívül ezt más nem tudta és ő is a Kovácstól tudta meg, aki ma is vígan él őshazabeli testvéreivel, spanyolul szinte semmit sem tud és a foglalkozása is kovács.


9. Csizmadia István, a tisztavérű indián

Ugyancsak Guayaquilben történt, hogy Alejandro Castro Benitez, El Oro tartománybeli ültetvényes felkereste Móriczot, és azt mondta neki: „Kérem itt van ez az úr.
Nagyon szeretném hallani Önöket magyarul beszélni, mert szeretném tudni, hogy Ön tényleg tud-e magyarul!” 

Móricz meglepődve kérdi a másik férfitől, hogy magyar-e? „Igen, Csizmadia István vagyok.” 

Erre olyan beszélgetés indult meg köztük, ami ilyen alkalmakkor szokott két idegenbe szakadt honfitárs között. 

A beszélgetést Benitez szakította félbe azzal, hogy meggyőződött, hogy Móricz tényleg beszél magyarul. 

Majd közölte Csizmadiával Móricz felfedezését, hogy az ecuadori indiánok magyarok, azaz a magyarság testvérei és még ma is vannak olyan törzsek köztük, akik magyarul beszélnek. 

Közben felsorolt néhány földrajzi nevet is, mire Csizmadia István elrohant. 

Benitez elmondta Móricznak, hogy Csizmadia az egyik legkiválóbb szakember Ecuadorban, az ő birtokán dolgozik, mint gépészmérnök. 

Igen nagy hangú ember és őt is naponta mindenféle vad indiánnak szokta nevezni. 

„Most azonban visszavágtam neki – tette hozzá – mert nem én vagyok az indián, hanem a büszke magyar, Csizmadia István!” 

Kis idő múlva visszaszáguldott Csizmadia is, aki a megdöbbenéstől felindulva megragadta Móricz karját és hadonászva mondta: 

„Ez az őshaza! Most látom csak! Eddig vak voltam! Itt minden magyar, mindennek magyar neve van! Én marha, hogy eddig erre nem jöttem rá! Mekkora felfedezést szalasztottam el!” 

Ekkor Benitez megkérdezte Csizmadiától, hogy kettejük közül ki az indián?

 „Én Csizmadia István, én vagyok a tisztavérű indián!

Benitez, maga csak félvér! Érti? Félvér! Mesztic! A tiszta én vagyok!” Ezek után Benitez végleg lemondott arról, hogy Csizmadiával szembe neki valaha is igaza lehessen.


 
Benalcazar konkvisztádor


AZ IGAZSÁG

Az igazság előbb-utóbb kiderül. 

Ez történt 1965. júniusában, amikor 

Móricz János megtalálta a magyarság őshazáját. 

Azt az őshazát, amelyet a spanyol korona, a Habsburg-ház és mások is igyekeztek eltüntetni, hogy a magyarság soha ne ismerhesse meg őseinek dicső múltját.


KÉT-ŐS (= Kitó = Kut-us) KIRÁLYSÁG

Nagyon kevés hiteles adat áll rendelkezésünkre a spanyol hódoltság korából, annak ellenére, hogy Benalcazar konkvisztádor idejében, amikor 1533-ban Kitót vére harcok árán elfoglalta, ott még mindenki az ősmagyar nyelvet beszélte.

Hatalmas munkák jelentek meg az Inkák tündöklő birodalmáról, s a krónikások és utazók, akik az „Újvilág” minden zugát bejárták, megírták és megénekelték a hódítás legapróbb részleteit is. 

Csak a Kitói Királyságról hallgattak

Legfeljebb egy-egy mellékmondatban említik Kis-Kis kemény ellenállását vagy Rumi hős harcait. 

Még feltűnőbb ez a hallgatás, amikor a hajdani ősmagyar királyság területén hosszú évekig lakó fráterek és krónikások csak az Inka birodalmat írják le könyveikben, de egy szóval sem említik a Kitói Királyság létezését.




Az első hírek csak a XVIII. század végén és következő század elején jutnak nyilvánosság elé. 

Humboldt, a perui Limából 1802. november 25-i levelében a következőket írja Vilmos testvérének:

„…Riobambai (Ecuador) tartózkodásunk alatt, ahol néhány napot időztünk Carlos de Montufar testvérének lakásán, ki ott a Corregidor, a véletlen által egy nagyon érdekes dolgot fedeztünk fel. 

Nem tudják, hogy mi volt a kitói provincia helyzete Tupac Yupánki Inka meghódítása előtt, de az indiánok királya Leandro Zapla, aki Lican (Likán) lakik és ahhoz képest, hogy indián, nagyon csiszolt intelligenciával rendelkezik, őriz egy kéziratot, melyet ősei írtak a XVI. században.

Ebben le van írva az inkák előtti kornak a története. 

Ezek a kéziratok Purunay nyelven íródtak. 

Ez volt hajdan Kitó általános nyelve, de idővel áttértek az inkák nyelvére, a kechuára, s ma már teljesen ismeretlen. 

Szerencsére Zaplának egy másik őse ezeket az iratokat lefordította spanyol nyelvre. 

Mi nagyon érdekes adatokat jegyeztünk ki belőle, különösen arra az emlékezetes korra vonatkozólag, amikor kitört a Nevado del Altar-nak nevezett vulkán.

Ez a világ legmagasabb hegye kellett, hogy legyen egykor. 

Az indiánok úgy hívták Capac Urcu (Apa-úr-kő), a Hegyek Atyja. 

Akkor uralkodott az utolsó szabad király Licán. 

A papok megjósolták, hogy ez a csapás okozza majd a királyság vesztét, s úgy mondták: 

A világ képe megváltozik, és más istenek fogják a mieinket elűzni, ne szálljunk szembe a végzettel.

Bekövetkezett. 

A peruiak bevezették a Napkultuszt abban az országban. 

A vulkán működése hét évig tartott és a zaplai kézirat szerint a földeső olyan erős volt, hogy hét évig tartott az éjszaka Licán.”

Forrás:
(Hamy: Lettres americaias d’ Alexandre de Humboldt, Paris, 1904. 134-134.o.)



JUAN DE VELASCO (1727-1792)

Velasco 1727-ben Riobambában (Ecuador) született. 

Jezsuita pap, aki a rend kiűzése után soha nem tér vissza Amerikába. 
Olaszországban (Faenza) telepedik le, ahol megírja a Kitói Királyság történetét.

Végrendeletében úgy rendelkezik, hogy kéziratát adják át az első előkelő kitóinak, aki majd Olaszországba érkezik. 

Ezt a rendelkezést P. Davalos teljesíti és átadja a kéziratot Don Modesto Larreának.

A könyv első ismertetése 1837-ben jelent meg. 

1840-ben egy párizsi kiadó folytatásokban kezdte közölni a művet, de az első hatvan oldal megjelenése után azt közlik, hogy bár meggyőződésük ellenére, de a nagy nyomás miatt, félbeszakítják a megjelenést. 

Remélik, hogy majd esetleg másnak nagyobb szerencséje lesz, és a világ megismerheti ezt az amerikai földrészre vonatkozó fontos őstörténeti munkát. 

Az eredeti kézirat örököse, engedve az akkori ecuadori elnök kérésének, átadta a művet a Nemzeti Könyvtárnak, azzal a kikötéssel, hogy ha a kézirat egyetlen percre is elhagyná a könyvtárat annak minden joga visszaszáll az adományozóra, vagy örököseire. 

Az átadást követő napon az akkori kormány elnöke, Gabriel Garcia Moreno bement a Könyvtárba, magához vette a könyvet. 

Először hazavitte, majd később 
átadta a jezsuitáknak
akik titokban őrizték, majd kicsempészték a spanyolországi Chmartin de las Rosas-ba. 

Azóta a spanyolok „nagylelkűen” kiadtak Ecuadornak egy kópiát az eredeti könyvről. 

Azonban, ahogy ez már lenni szokott, ezt is meghamisították, átírták. 

Az eredeti helységneveket és királylistákat „átspanyolosították”, megváltoztatták. 

Az eredetit soha senkinek nem mutatták meg.

Ezt is, mint sok más magyar őstörténeti okmányt, Spanyolország legtitkosabb levéltárában őrzik.

Ennek ellenére mégis közlök részleteket a műből, mert így meghamisítva is sok olyan érdekes adatot tartalmaz az ősrégi 
Kut-us (Két-ős) magyar királyságról. 


Valesco a Kitói Királyság történetét négy részre osztja:

1. Az általános vízözöntől – Kr.u. 1000-ig, amikor is a királyságot a Kara Scyrik hódítják meg.

2. A hódítástól kb. 1500-ig, Huayna Capac hódításáig.

3. Az ezt követő 46 év, a spanyolok megjelenéséig.

4. A perui polgárháborúk ideje.


A VILÁG KÖZEPE

„Az ősi Kitus királyság az egyenlítő alatt van, az első fok magasságától a második fokig, a 80 és 82 párisi hosszúsági fokok között, mely terület négyszöget képez: Keletről – Nyugatra 50 mérföld. 

Az ország legnagyobb része hegyvidék; az Andok két hegylánca között van. 

Éghajlata a legkedvezőbb az összes termények számára.
Ezt népesítette be a legrégibb őskorban a Kitus nemzet. 

Nem tudjuk, hogy a törzseket miként hívták. 
A királyságnak több mint negyven tartománya volt. 

Neveik nagy részét sajnos elírták. 

A tartományok közül 33 nevet ismerünk, ezek a következők:

Aloa, Alossi, Calacali, Cansacoto, Chillo, Chillogalli, Cinocoto, Cotocollá, Cumbaya, Galea, Guapule, Guayllabamba, Langasi, Lloa, Lulubamba, Machaci, Malchingi, Mindo, Nono, Perucho, Pifo, Pintag, Pumasqui, Puembo, Puellaro, Quinchi, Salgolqui, Tubaco, Turbamba, Uyubichu, Yaraqui, Ychumamba, Zambiza.

A boltíves építkezést ismerték a Karák

Egyik temetkezési módjuk a halomtemetkezés volt. 

Az elhunyttal együtt temették el kedves holmiját és fegyvereit. 

A havi és évi szertartást a halmon tartották. 

Ez mindig halotti torral járt.




Kitűnően kezelték az összes fegyvereket: buzogányt, kopját, parittyát, gerelyt, íjat, fokost és valóságos mesterei voltak a hajító fegyvereknek. 

Rangjelzésük: 
egy toll a fegyverforgatóké, két toll a nemességé, nagy smaragd a forgóban a Scyrit és a királyt illette meg.
Az örökösödés a leányág kizárásával, kizárólagosan férfiágon történt. 

Ezek hiányában az unokatestvérek örököltek anyai ágon. 

A scyri hatalmát a királyság nagyjainak a tanácsa szabályozta. 

A Nap-templom a Penecillo magaslatán állt, négyszög alakú volt és csiszolt kőből készült. 

Bejáratánál két hatalmas oszlop állt.
A keletre néző ajtón át a nap első sugarai beragyogták a tömör aranyból készült Nap mását. 

Templomuk nem volt túldíszítve, de arányos és szép kivitelezése lenyűgöző volt. 

A templom körül 12 kisebb oszlop jelentette a 12 hónapot. 

A magasan álló templomépítmény egyben csillagvizsgáló céljait is szolgálta. 

A scyri királyok híres csillagászok voltak. 

Templomi szertartásaiknál csak balzsamot, tömjént és virágot használtak és áldozataik ártatlanok, vértelenek voltak. 

Az egyházi főméltóság független volt az államhatalomtól, nem úgy mint az Inka birodalomban, ahol a főpapi és királyi méltóságot egy személy, az Inka töltötte be. 

A gömb alakú, sokablakos Hold-templomban elhelyezett ezüst Holdra állandóan besütött a holdvilág. 

Mennyezetét kék szőttes borította, melyen az égbolt ezüst csillagai ragyogtak.

  


Chan - Chan - szőttes minta az építményeken


Csángó szőttes


Cahokiában a földhalmok az itt élő indián őslakosok jellegzetes építménye volt.




Amikor Huayna Capac 1487-ben elindult a Kitói királyság meghódítására, a legkeményebb ellenállásra talált. 

A harc hosszú volt és sok véráldozatot követelt. 

Ott esett el a harcmezőn Scyri, a király is. 

Ez könnyítette meg Huayna győzelmét. 

Amikor Huayna Capac, az Inka győztesként bevonult Kitóba, így kiáltott fel:

Hisz itt mindenki a mi nyelvünket beszéli; itt minden hegy, orom, tó és folyó a mi nyelvünkön van elnevezve!

A győztes Huayna Capac feleségül vette az elesett Scyri, a király gyönyörű szép húsz éves leányát, Kácáhát. 

A fényes esküvői ünnepen Huayna Capac föltette a két toll mellé a Scyrik nagy smaragd forgóját és kijelentette, hogy a két királyságnak közös az eredete.
Ekkor megindult az Inka birodalom utolsó, egyben legfényesebb korszaka.
Uralkodása 38 évig tartott. 

Halálán úgy rendelkezett, hogy a Kitói Királyságot a Kácha királynőtől származó Atahualpa, a Kuzkoi Királyságot fia, Huascar kapja.”


Forrás:
Historia del Antiguo Reino de Quito:
Historia Natural: I. köt. 270, o.
Historia Antiqua: II. köt. 279, o.
Historia Moderna: III. köt. 335. o.
Quito – Equador: második kiadás 1927, 3. kiadás 1946




Inka uralkodó palástja székely rovásjelek megfelelőivel



(forrás: Székely rovásírás)





RÖVID HÍREK

Amikor Huayna Capac (Vajna Apa) bevonult Kitóba és elhangzott híres felkiáltása: 

„Hisz itt mindenki a mi nyelvünket beszéli, minden hegy, orom, tó és folyó a mi nyelvünkön van elnevezve”, 
azért történt, mert a Két-Ős Királyság területén mindenki magyarul beszélt. 

Ugyanakkor az Inka birodalomban csak az uralkodók, a főnemesség és a főpapság beszélt magyarul. 

A nép részére a kecsua nyelvet általánosították. 

A nyelvészek az Inka uralkodók magyar nyelvét Chimu-nyelvnek, vagy az Inkák titkos nyelvének nevezik.

A csatában elesett Scyri, a király gyönyörű szép húsz éves lánya. 

Kácha valójában Káta, vagy Kata volt.

Huayna Capac nagyon jól tudta, hogy a legősibb időkből származó Két-Ős nemzetségből származtak az Inka uralkodók is. 

Ezért a Két-Ős királyságot nagy tiszteletben tartotta és halálakor visszaállította a királyságot, melyet a szép Kátától született fiának, Atahualpának adott, míg a Kuzko-i birodalmat Huascar (Vaskar) fia örökölte. 

A hajdani Két-Ős királyság, a mai Ecuador lakossága ma is büszkén vallja, hogy az ő hazája a világ közepén van, mint ahogy minden magyar falu a magáénak tudja: 

„Az én falum a világ közepe.”

A kitói rádió minden műsorszünetben bemondja:

 „Itt a kitói rádió sugároz a világ közepéről.”

Huayna Capac csak akkor tette fel a két toll mellé a smaragd forgót, amikor a világ legősibb királyságának a trónját elfoglalta és így a Scyri királyok smaragd forgójának, mint a Két-Ős királyság ősi jelvényének a használatára is jogosult.

Amerika ősnyelve magyar volt.


TURUL PUSZTA

Az ősmagyar Két-Ős királyság területén van Turubamba. 

Ezt a földrajzi nevet, mint minden mást, a spanyol-inkvizitor (főleg jezsuita!) történelemhamisítók teljesen kiforgatták és megváltoztatták. 

A régi okiratokon még mint PUXA szerepel. 

A spanyolok csináltak az erőszakos nyelvcsere idején a magyar pusztából pamba, bamba vagy pampa-t. 

Valóságos neve nem Turubamba, hanem 
TURU-PUXA azaz Turul-puszta volt.

A régi feljegyzéseken sűrűn szerepel a Béla mint név és mint tisztség. 

A Bélából csináltak a spanyolok Buala-t, Zela-t stb.

Tampusnak nevezték az inkák birodalmában azokat a helyeket, ahol a birodalmi utakon és bizonyos távolságokra elhelyezve a hadsereg részére pihenő és utánpótlási célokra szolgáló épületcsoport volt, melyekben hadiszerek és élelmiszerek voltak elraktározva.

 Ezt mi a mi nyelvünkön támpontnak nevezzük. 

Ebből a Tampus = Támpontból csináltak a spanyolok „tambo”-t.


Ó-MÁRIA SIRALOM … ÉS MÉG MIT?

1922-ben, amikor az Ó-magyar Mária Siralom előkerült, arra gondoltak, hogy valamelyik jámbor szerzetes, aki a magyar nyelvet nem ismerte, valami barbár írásnak nézte és hithű jámborsággal kivakarta a szent könyvből. 

A kivakart és kitépett ó-magyar írások rejtélye is az ősmagyar földön oldódott meg, amikor Móricz János kutatásai során egy olyan íráshoz jutott, melyet egy spanyol szerzetes írt azokról a „jámbor” szerzetesekről, akik az összes levéltárat átkutatták, hogy kivakarjanak vagy kitépjenek minden olyan írásemléket, mely a spanyol birodalomra veszélyes lehet. 

Mindezt, a spanyol Korona és uralkodóik „nagyobb dicsőségére” tették, ahogy a szerzetes írja rendkívül érdekes írásában, melyből az nyilvánvalóvá válik, hogy mindezt a Magyar Szent Korona nevében is tették, mert akkor Carlos uralkodott, aki magyar király és osztrák császár is volt. 

Tehát nem egy ismeretlen „barbár” írás, hanem az ősrégi magyar írásemlékeket kellett eltüntetnie a Spanyol-Habsburg uralkodó kedvéért, akik tetteikkel bebizonyították, hogy egyedül őket illeti a barbár jelző kultúraromboló és hamisító tetteikért.




A BŰNÖS HALLGAT

Móricz János számtalan sajtókonferencián nyilvánosságra hozta azokat a történelmi hamisításokat, melyeket a spanyol-osztrák ház elkövetett a magyarsággal és a világtörténelemmel szemben!

A bűnösök azonban hallgatnak, és eddig meg sem kísérelték, hogy az ellenük szóló hatalmas bizonyítékanyaggal szembenézzenek. 

Móricz többször követelte, hogy Spanyolország közölje azokat a magyar őstörténeti adatokat, amelyeket a legtitkosabb levéltáraiban őriz, mert ellenkező esetben a nem közlés a további hamisítások tényét bizonyítja. 

Hallgatnak, de titokban mindent elkövetnek, hogy Móricz kutató munkáját lehetetlenné tegyék.


(Forrás:mnszentlaszlozaszloalj.info/magyarno.com)







Móricz János hagyatéka












Belső Föld – A MAG népének gyökerei
(Golenya Ágnes, Jakab István)




A MAG urai több feljegyzésünk szerint a Magyarság. 
Érdekes módon a belső Föld...








 ...és a Móricz János által talált többezer km-es barlangrendszer komoly összefüggésbe hozható. Lassan a Magyarokon kívül minden jelentős tudós elismeri, hogy a Föld ősi civilizációja a MAG uraihoz köthető.



video: http://www.vntv.hu/vivanaturavideo.php?vid=b4b6c6e94







Golenya Ágnes előadása Ecuadorról, Móricz János kutatásairól, az aranylemezekről:






Bizony ám!

Térjünk vissza a női Istennői minőséghez, NagyBoldogAsszonyunkhoz!

Hálás köszönet ezért Golenya Ágnesnek, aki előadásában beszél minderről!

A Teremtő ÖregÖsteenünk Atyai és Anyai EGYSÉGE adja a Teljességet!

....kicsordultak a könnyeim, mikor a ecuadori fiú megkóstolta a magyar anyaföldet, melyet Golenya Ágnes vitt oda Ecuadorba, hogy fizikailag is egyesítse újra őseit!



 



Matek Kamill - Tayos a dél-amerikai aranylemezek barlangja és az Arvisura 1. rész:





  

Matek Kamill - Tayos a dél-amerikai aranylemezek barlangja és az Arvisura 2. rész:









Ecuador - a mindent látó szem barlangja, és az aranybarlang  




video: 

https://www.youtube.com/watch?v=2RJAFzvjbHA


Leletek a Lamana barlangból:



Lamana - kőtérkép Múval és Atlantisszal a térképen, és egy összekötő vonallal az Arab félszigeten jelölt hüllőszemtől Ecuadoron keresztül, Atlantisz és Mú érintésével.




Meditációs jade kő mandala, UV fluoreszkáló kristály intarzia berakással
(ma még számunkra ismeretlen technikával készült), mely a Schumann rezonancia szerint rezeg



A 12 jade kis kupa űrtartalma megegyezik a nagy kupa űrtartalmával



Jade mágneses kupák csillagképekkel, az Orionnal és a környező csillagképekkel
A kupa egypólusú mágnes (belül mágneses, kívül nem)




12 lépcsős piramis, ami az uv tartományban fluoreszkál. 
A berakásos intarzia hüllő szem 4 részből áll.
Fluoreszkáló kobra fej: a 7 csakrának megfelelő 7 db ponttal

Kristály, hüllő szem berakásos intarziás piramis, runa és rovás írással, 
az Orion és a Rigel csillag megjelölésével.
Az írás megfejtése: "A Teremtő fia eljön"









Továbbá:





-A MAGGYAR NÉP A MAG NÉPE! A MAGGYAR AZ ŐSNYELV!:

-Egy galaxis kívülről nézve az "ŐS" jelkép olvasatát adja nekünk:

-Nyelvünkről a kettőskereszt összefüggéseivel:

-Az Ige, a SzékelyMagyar Rovásírás feltámadott... 1-2. rész:

-Magyar mitológia és rovások:

-Az Arvisurából - részlet 1.:

-CSABA KIRÁLYFI:

-Magyarul beszélő indiántörzsek - Móricz János kutatásai - Tayos barlang:

- Idegen civilizációk jelenléte a Földön egykor és ma Megválaszolatlan kérdések:

- A világ legmagasabban fekvő lakott települései:

- Turániak - Magyarok - Anyahita szól hozzánk:












Szeretettel,

Gábor Kati





blog oldalam: 








1 megjegyzés: